Kék komornyik

Mivel a lektorom most nagyon elfoglalt és nem akarom ezzel terhelni, a ti türelmetekkel pedig nem akarok visszaélni, ezért ide töltöm fel a Kék Komornyik következő fejezetét :) Nagyon örülnék minden véleménynek :) Jó olvasást :) ( katt a további bejegyzésekre :3)

A hintó elé befogott sötétbarna lovak patája mélyen belesüppedt a sárba, amikor fújtatva megálltak a kissé romos kastély előtt. Az udvaron átsiető galambősz komornyik udvarias, bár cseppet sem vidám mosollyal fogadta a hintó ablakán kitekintő férfit.

- Edward úrfi, minek köszönhetjük a látogatását?

- Tanaka, azt hiszem elég régóta ismerjük egymást, hogy rögtön a tárgyra térjek- mondta Edward és bár kinyitotta a hintó ajtaját, nem szállt ki- Rövid leszek: a hugomat egy csokor fehér rózsa fogadta az esküvője után. Nem volt mellette sem kártya, sem levél, végigkérdeztem az ismerőseit, de senki nem vállalta fel, hogy ő küldte.

- Igencsak sajnálatos eset- csóválta meg a fejét Tanaka- De hát mit tehetünk? A mai világban az ilyen otromba tréfák sajnos mindennaposak. Kérem adja át a…

Edward szigorú, villámló pillantást lövellt a férfi felé:

- Ne tettesd magad ostobának! Lizzy épp eleget szenvedett miatta, ahogy én is. Jogom van tudni, hogy visszajött-e.

- Úgy látszik ön még mindig nem képes elfogadni a tényt, hogy a Fiatalúr már nincs az élők sorában. Pedig már hosszú évek teltek el.

- Tehát még mindig ezt mondod? Még most is… ez az utolsó szavad?- kérdezte a fiatal férfi dühösen felvetve a fejét. Ebben a pillanatban nem csak két ember került összetűzésbe, hanem két generáció is. Egy vad, meggondolatlan fiatal és egy nyugodt, tapasztalt idős úr fegyverek nélküli párharca volt ez. Szótlanul néztek egymásra, kimondott klisék nélkül vitatkoztak, pusztán a szemük csillogásával próbálva jobb belátásra téríteni a másikat. Végtelennek tűnő másodpercek elteltével Tanaka lehajtotta a fejét.

- Sajnálom uram. De egy tiszta vizű tóba nem szabad mérget csepegtetni- suttogta. Edward arcán átrohant valami- talán a felismerés?- és rövid habozás után becsapta az ajtót. A hintó zörögve indult el, mintha menekülne a baljóslatú kastélytól. Belsejében Edward fáradt sóhajjal dőlt hátra. Úgy érezte olyan zsákutcába jutott, amelyből sehol sem tud kijutni, még ott sem, ahol bejött. „ Istenem, mégis mibe tenyereltem bele?”- kérdezte magától, aggódva forgatva ujjai között a sétapálcáját. Némi mérlegelés után eldöntötte, hogy egyelőre félreteszi a dolgokat és pihen kicsit, hogy őszintén mosolyogva tudjon majd ebédelni a hugával. Már éppen lehunyta a szemeit és kényelmesen elhelyezkedett, amikor..

A lovak hangos, ijedt nyerítéssel rántották meg a kocsit, aminek tengelye fájdalmasan felordított, akárcsak a minden bizonnyal holtravált kocsis. Edward nekicsapódott a hintó oldalának és még idejében sikerült megkapaszkodni a kilincsben, mielőtt a szemközti ajtóval is behatóbban megismerkedett volna. A káosz azonban amilyen hirtelen támadt, ugyanolyan hirtelen el is enyészett. Edward aggódva ugrott ki a hintóból, egyenesen egy sártócsa kellős közepébe. Érezte, hogy a hideg sár valósággal fel akarj falni, de nem törődött vele.

Csak egyetlen pillantást vetett a földről feltápászkodó, vérző fejű kocsisra, konstatálta, hogy még él és máris rohant a lovakhoz. Azok immár megnyugodva ütögették patájukkal a földet, nem messze tőlük pedig…

- Atyaúristen! – Edward érezte, hogy a maradék vér is kifut az arcából. A sárban egy fiatal lány feküdt, hátán patanyomokkal, szakadt, vérrel átitatott ruhákban. Egy lány, akit másodpercekkel azelőtt lovak tapostak el…

                                                     ***

- És mondja, egész pontosan mire gondolt? Ókori költészet?- Az apró kis emberke készségesen navigált a könyvekkel telerakott polcok között. Hosszú-hosszú évek óta dolgozott már könyvesboltban, de ez volt a legelső alkalom, hogy egy ilyen különös légkört árasztó nemesifjú tért be hozzá. Merthogy a nemesi szárazás egyértelmű volt: a finom ruhák, a tartózkodó viselkedés és az elegáns mozdulatok kétségtelenné tették. És mégis volt benne valami, ami a boltba betérő többi nemesből hiányzott.

- Nem feltétlenül költészet, én inkább elbeszélésre gondoltam- jelentette ki Ciel Phantomhive szakértő szemmel pásztázva végig a díszes kötésű könyveket- Igen, az elbeszélés lenne a legjobb…

- Persze, persze- bólogatott az öregúr, majd májfoltokkal tarkított kezével végigsimított néhány könyv gerincén és végül leemelt egy fekete bőrkötéses kötetet, melyre arany betűkkel írták fel a címet. – Ha ajánlhatom Edgar Allan Poe munkáit… Sokan csak A Hollóról ismerik, pedig a novellái is figyelemreméltóak.

- Ismerem, köszönöm. Hogy őszinte legyek, én valami korábbira gondoltam. – Ciel a türelmetlenség legkisebb jele nélkül dobolt az asztalon az ujjaival, kellemes, nosztalgikus kifejezéssel az arcán.

Az öregúr kihasználta az adódó pillanatot és sietve elkezdte keresni, hogy belépésekor miért is találta olyan furcsának. Amikor beszélt, fehér, hibátlan fogsor tűnt a világ elé, mely mintha porcelánból készült volna… de állj! Vajon tényleg olyan hibátlan volt?

Az idős boltos hirtelen megborzongott. Ó, nem, a szemfogai mintha hegyesebbek lettek volna az átlagnál és volt bennük valami fenyegető, és a szeme… a királykék ragyogásba mintha vörös csíkok vegyültek volna.

- Öhm… mit szól a kínai elbeszélésekhez?- tudakolta gyorsan az öregúr magához térve a kábulatból.

- Nos, sajnos nem ismerem olyan behatóan- hangzott a válasz, amelybe olyan élénk érdeklődés vegyült, amely sehogy sem illett a sápadt bőrhöz.

- Ez esetben hadd ajánljam ezt a kötetet. – Egy perc sem telt bele és máris egy zöld, virágmotívumokkal díszített könyv lapjai peregtek a boltos ujjai között- Igényes válogatás a kínai irodalomból. Olyan, mint egy korty zöld tea: felfrissíti az elmét és nyugalommal itatja át a lelket. Ha megengedi uram, személyes kedvencem, Po Hszing- Csien néhány műve is benne van, igazán figyelemreméltó író volt. A kínai irodalom felvirágzásakor, a nyolcadik és a kilencedik század fordulóján alkotott. Csodálatos élmény őt olvasni. Persze, ha valami mást óhajt…

- Nem, köszönöm. – Ciel halványan elmosolyodott- Megbízom az ön ízlésében.

A boltos udvariasan meghajolt, majd elkezdte becsomagolni a kiválasztott könyvet egy mélybarna csomagolópapírba.

- Egyébként szabad megkérdeznem, hogy meddig marad Londonban?- vetette oda a kérdést látszólag mellékesen, noha valójában minden idegszálával a válaszra figyelt.

- Honnan veszi, hogy nem vagyok idevaló?- A fiú tekintete gyanakvón villant. Az öreg váratlanul nagyon érdekesnek talált valamit a csomagolópapíron.

- Csak a sár…- motyogta- A sár a cipőjén nem londoni. Egy közeli falu környékén van ilyen jellegzetes sár. Tudom, mert ott él a hugom. Kétlem, hogy egy olyan nemes, mint ön egy olyan koszos faluba menne, ha nem muszáj, tehát valószínűleg csak átutazott rajta, hogy idejöjjön.

Ciel erőtlen nevetéssel díjazta az elmélet levezetését.

- Érdekes logika, bár meg tudnám támadni- mondta, miközben a pultra tette a pénzt és elvette a könyvet- Köszönöm az ajánlást. A viszontlátásra!

- Viszontlátásra uram, jöjjön máskor is. – Az idős boltos szinte a földig hajolt nagy buzgalmában. Beharapta a száját, mint aki nem akarja, hogy kicsússzon rajta valami oda nem illő, ám amikor még mindig a padlóra szegezve a tekintetét, meghallotta az ajtó nyitásának finom surrogását, nem tudta türtőztetni magát- Kérem, uram…

Kihúzta magát és ökölbe szorította a kezeit, hogy erőt vegyen a remegésén. Ciel némileg meglepve fordult vissza.

- Kérem … nem… nem ismer véletlenül egy Ligeia nevű hölgyet? Elnézést, hogy ilyet kérek, de..

- Ligeia? – A nemes ráncokba vont szemöldökkel ízlelgette a nevet- Ligeia… furcsa egy név. Sajnálom, de nem. Miért?

- Semmi, igazán semmi- csóválta meg a fejét a boltos, majd ismét meghajolt- Elnézést, hogy feltartottam. A viszontlátásra.

Érezte, hogy egy kegyetlen, dacos könnycsepp pereg végig megfáradt arcán, amikor az ajtó becsukódott a fiatal arisztokrata mögött. Látta, hogy pár lépés után egy fekete kabátos férfi csatlakozik a fiúhoz.

„ Minden bizonnyal a komornyikja” – futott át a boltos fején. A nemes mondott valamit a férfinak- az ajkai mintha a Ligeia nevet formázták volna- aki hirtelen a könyvesbolt felé nézett. Az öregúr úgy érezte, mintha az a pillantás a lehető legtitkosabb gondolatait is kiráncigálta volna a testéből.

„ Most már biztos”- gondolta magában a két távozó alakra pillantva. Emlékezetében felrémlett a huga levele, amiben két furcsa idegenről és egy fiatal lány tragikusan korai haláláról számolt be. „ Borzasztó volt… üveges, élettelen szemek, hófehér arc… mintha csak egy üres tok, egy bábu lenne. Éppen ő…”

Mélyet lélegzett- maga sem tudta, hogy a megkönnyebbüléstől vagy valami mástól- majd még mindig remegő kezekkel keresztet vetett:

- Isten oltalmazza lelkünket a gonosztól…

                                                            ***

Az orvos elvette a kezét a hölgy pulzusáról.

- Mit gondol? – kérdezte tőle Edward az ágyon heverő, megviselt alakra pillantva- Túléli?

- Isten a megmondhatója. – Az orvos megvonta a vállát- Hogy őszinte legyek, már az is felér egy csodával, hogy most él. Az ilyen baleseteket nem igen szokták túlélni. Valaki odafentről nagyon vigyáz erre a hölgyre, igazi Fortuna kegyeltje.

Edward fáradt sóhajjal dőlt a falnak és alaposabban megvizsgálta az eszméletlen nőt. Rövid, fekete haját egyértelműen úgy vágták, hogy valamelyest eltakarja az arca bal oldalát és most, ebben a kiszolgáltatott helyzetben az is látszott, hogy miért. Egy hosszú vágás húzódott a homlokától a szájáig, de különleges szépségét még ez sem tudta teljesen tönkretenni. Hosszú, fekete szempillái művészi árnyékot vetettek az arcára, melyben volt valami kislányos, noha a hölgy minden bizonnyal maga mögött tudhatott már két évtizedet.

Az egész lényét átitatta valami lázadozó, valami vadócos… valami nyughatatlan. Hosszú, kecses ujjai fekete körmökben végződtek, bal keze mutatóujján pedig egy aranyba foglalt smaragd fénylett. A szemei édes csokoládébarna színben pompáztak….

- Felébredt! – kapott levegő után Edward.

- Bámulatos! – motyogta az orvos, már-már áhítatos tisztelettel figyelve a kábán rápillantó beteget.

- Morfium…- rebegte elhalón, kezével szánalomra méltóan gyengén kapaszkodva a lepedőjébe- Morfiumot, az Istenért!

A doktor kérdőn nézett Edwardra, aki dacosan, határozott mozdulattal bólintott.

- Máris- ugrott a táskájához, könyékig mélyedve benne. Edward kezébe vette a hölgy kezét.

- Mi a neve?- kérdezte halkan. Nem tehetett róla, de átfutott a fején a gondolat, hogyha a hölgy meghal valamit csak kell írni a sírkövére.

- A nevem? – A nő szemében les, vörös gúny villant, mely Edwardban felébresztette az olyannyira rettegett déjá-vu érzést.

- Ligeia. És a tiéd, szépfiú?

                                            ***

- Furcsa volt az a boltos. – Ciel egykedvűen nézte a parkban sétálókat. Egy padon üldögélt Sebastian mellett, akinek most kivételesen megengedte, hogy ő is leüljön. Nem mintha nem lett volna teljesen mindegy. Közöny hatotta át a napjaikat, amit – úgy tűnt- semmi sem tud széttörni. Mennyire más volt ez, mint amikor régen valamilyen fontos ügy elintézésére Londonba jöttek. Ciel olyankor sétapálcáját a kövezethez ütve lépegetett, háta mögött Sebastiannal, magába szívva a város illatait, zajait, minden olyat, amit bár szeretett, hosszú távon képtelen lett volna elviselni.

Most pedig itt ült egy londoni parkban démonként és azon tűnődött, hogy hogyan fogja eltölteni léte hátralévő részét.

- Furcsa… - ismételte.

- Ezen nem kell csodálkozni. Minden ember furcsa- adott hangot a véleményének Sebastian.

- Ez fajgyűlölő megjegyzés volt.

- Elnézést kérek.

- Nem baj.

Semmitmondó, üres párbeszédek, merev légkör. Mint két idegen. „ Ennél már csak az lenne borzasztóbb, ha az időjárásról kezdenénk csevegni” – futott át Ciel fején a gondolat. Szinte meg sem történtnek tűntek azok a szép emlékek, amikor még furcsa, különös, cseppet sem mindennapi, de mindent összevetve, jó kapcsolatban voltak, állandóan egymáson gúnyolódva…

- Fiatalúr, kérdezhetek valamit?- Sebastian érdeklődés nélküli tekintete egy jottányit sem változott, ahogy fiatal gazdájára emelte.

„ Éppen most kérdeztél”- akarta válaszolni Ciel, de inkább csak bólintott. Bár magának is nehezen vallotta be, de titkon örült, hogy van egy halovány remény egy viszonylag normális beszélgetésre.

- Miért tértünk vissza Londonba, amikor már látta Lady Elizabethet? – Sebastian szemei hirtelen vészesen összeszűkültek a zavaró gondolattól, ami átsuhant a fején- Remélem nem fog beleragadni az emberi élet mocsarába. Ön már démon, kérem ezt ne felejtse el.

Ciel cinikusan felszisszent:

- Nem fogom, erről te gondoskodsz. Ami pedig a visszatérést illeti, itt, a nyüzsgő, hús-vér emberek között igazán élőnek érzem magam, nem úgy, mint a szigeten fekvő halomnyi csontváz mellett térdelve.

A fiatal nemes magában megborzongott, ügyelve arra, hogy ebből semmi se látszódjon. Ahogy azok az üres csontvázak ott feküdtek a sziget kavicsos földjén, kitárt végtagokkal és fájón sötét szemgödörrel, a fiatal démonnak mindig az jutott eszébe, hogy ő is ilyenné vált volna, ha nincs Alois Trancy.

Sebastian elemésztette volna a lelkét, a hollók pedig víg lakomát csaptak volna a megmaradtak fölött. Így kellett volna lennie. És meglehet, hogy előbb-utóbb így lesz.

„ Ne legyen benne ennyire biztos…”- ahogy Sebastian mondta. Ciel lehajtotta a fejét, amikor az új, különös illatokkal telezsúfolt szellő végigsuhant a parkon. Ő még nem tudta megkülönböztetni az apró illatokat egymástól, Sebastiannak azonban gond nélkül sikerült. Egy-egy ilyen könnyed szellő után pontosan meg tudta mondani, hogy a város melyik részében mit sütnek, hogy hol halt meg egy ember vagy épp hol született…

Ciel lopva ránézett, hátha észlelt valami érdekeset, de nem volt felkészülve a látványra, ami fogadta. Komornyikja szemei tágra nyíltak, csordultig telve dühvel. Vonásait egy pillanat alatt a már jól ismert közönybe rendezte, de arra már nem volt képes, hogy meg nem történtté tegye az előbbi gyors hangulatváltozást.

- Mi az?- Ciel összevont szemöldökkel nézett a férfira, aki azonban vonakodva fordította el a fejét.

- Igazán sem…

- Mi az? Parancsolom, hogy mondd meg!- Sebastian ajka megrándult.

- Csak… erre sodort valakit a szél. Valakit, akivel nem igazán szeretnék találkozni, ahogy ő sem velem.

- Kit?

Sebastian gúnyosan elmosolyodott.

- Ő úgy nevezi magát, hogy egy rég elhalt dal utolsó akkordja… az egyetlen igazi démon.

                                                             ***

- Nahát… ez meg hogy?- A cseléd meglepődve nézte az antik vázában tündöklő fehér rózsákat. Mind a tizenhárom virág szirmai hófehéren világítottak… pár perccel ezelőttig. Most azonban az egyikük haldokolva, szürkén kókadt le, csak még inkább kihangsúlyozva társai szépségét.

- Egek, hogy hervadhat el egy rózsa ilyen gyorsan?- A cseléd sűrű fejcsóválások közepette gyűrte kötényébe a halott virágot.

A tizenkét rózsa mintha meg se érezte volna a veszteséget. Teljes pompájukban ragyogtak tovább.