Üvegkastély

Kétitől kapott cím: Üvegkastély

Szintén tőle kapott, beépítendő szavak: macska, gyertya, álarc

Megjegyzés: Szeretlek xD Még úgy is, hogy a tollam felét megettem, miközben valami normális ötletet próbáltam kicsikarni magamból. :3 Volt ott már minden: a sztepptáncoló Sebbytől (!) kezdve a térden könyörgő Cielig -.-"

Jó olvasást mindenkinek! 

Üvegkastély

Ciel eleinte nem is akart hinni a szemének. Sőt, igazából még később se nagyon. Elgondolkozva forgatta a fejét és egy olyan szót keresett, ami tökéletesen illik az előtte lévő épületre. Végül a hasonló állapotban lévő Sebastian segítette ki:

- Üvegkastély- motyogta kissé határozatlanul, kérdő tekintetet vetve a gazdájára, aki jobb ötlet híján beleegyezőn bólintott.

- Nem értem… Frances néni mégis hogy engedhette meg ezt?- A mondatvégi, megvetéstől csöpögő apró szócska arra a különös építményre vonatkozott, mely a Midford család kertjében helyezkedett el.

Kristálytisztán csillogó üvegekből állt, melyeket fehér és fekete kapcsokkal illesztettek össze. Ezzel még nem is lett volna semmi baj, hiszen a család gazdagságát, ízlését és méltóságát jelképezte, de egy bizonyos fiatal hölgy úgy gondolta, hogy ennél jóval több kell. Halványrózsaszín és lila masnik és szalagok ölelték körbe az üvegkastélyt, olyan bájos zsúfoltsággal, amitől Cielt a hányinger kerülgette.

- Ez borzasztó- suttogta újra és újra végigmérve a kastélyt.

- Nos, meglehet, de kérem ne felejtse el, hogy Elizabeth kisasszony borza… akarom mondani, műve az egész. És mivel ő az ön menyasszonya, ezért kérem próbáljon meg lelkesedni érte, hogy örömet okozzon a kisasszonynak. – Sebastian, leküzdve az első meglepetés okozta sokkot, kárörvendő mosollyal fordult a mestere felé, kiélvezve a lehetetlen helyzet minden egyes pillanatát.

„ Olyan, mint egy macska, ami megtalálta a tejfölös bödönt” – futott át Ciel fején, amikor morcos arccal válaszolt komornyikja álszent tanácsaira.

- Nem kell figyelmeztetned a kötelességeimre, nélküled is ismerem őket. Tudom, hogy jó képet kell vágnom a dologhoz…

Sebastian imádta, amikor gazdája ilyen helyzetekbe keveredett. Egyszerűen nem tudott betelni azzal a gyors tanácstalansággal és aggodalommal, ami a fiatal nemes zord álarca alól ilyenkor előbukkant. Jó volt néha emlékezetébe idéznie, hogy mégiscsak egy tapasztalatlan gyereket szolgál.

Az ifjú gróf viszont, érthető módon utálta az ilyen alkalmakat. Utálta, ha Lizzy tanúbizonyságot tesz normálisnak egyáltalán nem nevezhető ízléséről, utálta, ha Sebastian emiatt fölényesen kigúnyolja, de a legjobban mégis azt utálta, hogy neki ilyenkor mosolyognia kell, jó képet vágva a dologhoz.

Hányszor de hányszor akarta már elmondani a véleményét a menyasszonyának, mindhiába. Kötelességei voltak és választania kellett: teljesíti őket vagy véget vet a szenvedéseinek. Vérbeli angol nemesként természetesen mindig a kötelességteljesítés mellett döntött, összepréselt ajkakkal szenvedve tovább.

- Egyáltalán miért kell nekem itt lennem? – morogta a nemes maga elé, elborzadva figyelve a lassan a kertbe szállingózó, estélyi ruhát öltött embereket, akik élénk nevetést és bódító parfümillatot hoztak magukkal.

Sebastian halkan kuncogva hajolt le, hogy megigazítsa gazdája öltönyét. Miközben lepöckölt pár porszemet a finom anyagról és elsimította a gyűrődéseket, higgadtan nyugtatgatta a fiatal nemest.

- Ne aggódjon, nem tart sokáig. Ez csak egy egyszerű születésnap, bár tény, ami tény, a menyasszonyáé és éppen ezért ki kell tennie magáért. – Rövid szünetet tartott, majd egészen más hangnemben folytatta- Kérem, ne felejtse el, hogy egyszer együtt fog hálni ezzel a hölggyel és igencsak kellemetlen lenne, ha egy rosszul sikerült születésnap emléke önök közé állna.

Ciel agya elképesztő gyorsasággal dolgozta ki a különböző kínzások és kivégzések terveit: összezárni a komornyikot egy csapat kutyával, egy gyertya segítségével felgyújtani a haját vagy esetleg arra kényszeríteni, hogy ugorjon fejest a Buckingham palota tetejéről a járdába. Ám mivel sajnálatos módon számtalan ember nyüzsgött körülöttük, ezért pusztán egyetlen ötlet volt használható: a jól bevált sértegetés.

- Te perverz, vén rohadék- suttogta Ciel olyan dühödt szájrángással, ami bárkinek becsületére vált volna. Sebastian mosolyogva villantotta meg hófehér fogait:

- Kikérem magamnak, egyáltalán nem vagyok vén.

- Szóval a többit beismered?

Cielnek úgy tűnt, mintha a démon cinkosan rákacsintott volna, de nem volt ideje, hogy ennek valódiságáról meggyőződjön, mögöttük ugyanis felharsant Lizzy vidám, csilingelő hangja:

- Jaj, Ciel, olyan jó, hogy el tudtál jönni! – A lány valósággal ragyogott.

Csillogó, szőke haja könnyedén omlott a vállára, kihangsúlyozva strasszokkal, masnikkal és selyemszalagokkal telezsúfolt, rózsaszínes árnyalatú ruháját. Magassarkú, fekete cipője minden egyes lépésnél belesüllyedt a puha földbe, Lizzy talán ezért kapaszkodott bele hálásan a vőlegényébe, olyan szeretetrohamot indítva ellene, amellyel szemben a fiúnak esélye sem volt a győzelemre.

- Ha tudnád mekkora káosz volt az előbb, valaki nekizuhant az üvegpalota falának, szerencsére az üveg jó erős, és…

- Üvegkastély…- nyögte ki Ciel, amikor a lány levegőt vett. Lizzy kissé erőltetett mosollyal fordult a komornyik felé:

- Nahát, Sebastian is itt van, elegáns egy név, jobb, mint a palota, köszönöm- hadarta egyetlen szuszra, majd ismét a vőlegényének szentelte minden figyelmét, olyan gyorsasággal feledkezve meg Sebastianról, hogy még egy egyszerű köszönésre sem adott neki sem időt, sem alkalmat.

- Ciel, hoztál nekem ajándékot?

A nemes ügyetlenül vette elő a mindeddig a háta mögött rejtegetett apró csomagot, melynek ezüstös papírja versenyt csillogott Lizzy szemeivel, amikor a lány letépte a dobozról.

- Hogy ez milyen cuki! – sikkantott fel a fiatal Midford lány, magasra emelve a rózsaszínes nyakláncot, melynek medálja egy kinyíló tulipánt formázott- Honnan tudtad, hogy ezt szeretném?

- Megérzés- felelte Ciel szenvtelen arccal. Az igazság az volt, hogy Lizzy akárhányszor betoppant a Phantomhive kastélyba, mindig erről a nyakláncról beszélt, olyan kitörő lelkesedéssel, hogy a fiatal nemesnek belefájdult a feje.

„ Nahát Ciel, milyen elegáns ez a ruhád, akárcsak az az aranyos nyaklánc, amit a múltkor láttam…” vagy „Milyen szépen csillan meg a fény a gyűrűdön. Emlékszem, láttam múltkor egy nyakláncot, ami hasonlóan szépen csillogott…”

Amikor pedig Lizzy születésnapja előtt egy héttel Lady Frances felhívta Cielt azzal az üzenettel, hogyha nem veszi meg a lányának azt a nyakláncot, amit kinézett magának, akkor szálanként fogja kitépni a nemes és a komornyikja egyébként botrányosan álló haját, nos, akkor a démon és a nemes úgy döntöttek, hogy nem próbálkoznak más ajándékkal, megveszik a nyakláncot.

- Csodálatos, köszönöm. – Lizzy tétova puszit nyomott a fiú arcára, amiben annyi ártatlanság volt, hogy Sebastian nem tudta elfojtani a mosolygását.

- Megnézed belülről?- kérdezte a lány a masnis, szalagos üvegcsoda felé pillantva. Ciel magára erőltetett egy újabb mosolyt.

- Az üvegkastélyt? Nos, én innen is látom, hogy fantasztikusan néz ki.

- Ne kéresd magad! Belülről még szebb!

- Biztos vagyok benne, de…

- Semmi de, majd körbevezetlek!

Ciel érezte, hogy egy elvesztett csatát próbál megvívni kissé talán túl erőszakos menyasszonya ellen. A segítség hirtelen érkezett egy meglehetősen váratlan irányból. Sebastian a tőle megszokott könnyedséggel csusszant gazdája mellé, elbűvölő mosolyt vetve a fiatal hölgyre:

- Lady Elizabeth, csak gondoskodjon nyugodtan a vendégekről, mi pedig addig körbenézünk. Eléggé érdekesen venné ki magát, ha nem törődne az összegyűlt társasággal, kisasszony.

Lizzynek tiltakozni sem volt ideje, Ciel és Sebastian máris a tömeg felé vette az útját. A fiatal lány ujjai közül kicsusszant a nyaklánc és a földre esett… a máskor oly büszke hölgy most érezte, hogy sós könnyek lepik el a szemét.

Órákon át szótlanul tűrte, hogy pakolásokkal, csatokkal és furcsa alakú fésűkkel gyönyörűvé tegyék a haját, hogy már-már abnormálisan szorosra húzzák a fűzőjét és hogy olyan cipőbe bújtassák a lábát, amiben nem tud járni. És mindezt miért? Hogy Ciel lássa és azt mondja… igazán nem sokszor, csak egyszer, hogy szép. Hogy amikor megmutatja neki az üvegpalotát, Ciel büszke lehessen rá. Ehelyett… Sebastian önkényesen elnevezi az üvegpalotát és ezek után Ciel is az ő kifejezését, az üvegkastélyt használja.

- Hiába… - suttogta Lizzy, lenyelve a szájába folyó könnyeket-… akár kastély, akár egy egyszerű faház, amíg Ő ott van, észre sem veszel. Lehetek akármilyen csinos, úgyis elvesz tőlem…

A további szavak megakadtak a lány torkán, ugyanis elkapta a távolról visszaforduló Sebastian vérvörös pillantását. Azok a szemek azt üzenték: „ Győztem! Akármivel próbálkozol, sosem tudod elvenni tőlem.”

Lizzyt élete végéig kísérte ez a diadalittas tekintet és az üvegkastély csillogó emléke…