Áldott átok

Íme a házikihívás 2. szösze :3 Ezúttal Pierce Diana volt az ötletadóm, amiért hatalmas ölelés neki, mert a szavai beindították a fantáziámat :D

Cím: Áldott átok

Felhasznált szavak: pecsétgyűrű, vörös kesztyű, fekete rózsa

Megjegyzés: Álom... idilli családi jelenet, ami nem is olyan idilli. Egyszóval: Kiddy x3

Jó olvasást! Remélem tetszik ;)

Áldott átok

Ciel Phantomhive kívülről figyelte az idilli családi jelenetet, ami mintha lassan apró darabokra tépte volna a szívét. Ott ült a sötétbarna kanapén, amelynek kesernyés illata egyszer és mindenkorra beivódott az orrába, két oldalán a szüleivel.

Az édesanyja, Rachel egy vastag könyvet lapozgatott, révedező mosollyal az ajkai körül, míg az édesapja elegáns nemtörődömségben nyúlt el a kanapén, félig lezárt szemhéjai mögül a lustán pattogó tüzet figyelve.

Ciel közelebb lépett hozzájuk, tudva, hogy úgysem érzékelik és nagyot nyelve méregette a szüleit és ifjonti önmagát. Tisztán és élénken emlékezett erre a koratéli estére, amely olyan volt az emlékei kertjében, mint egy diadalittasan viruló fekete rózsa fehér társai között. Félelmetes és örökre nyomot hagyó.

A fiatal nemes ki akart jutni ebből a reménytelen helyzetből, bármit megadott volna, hogy ne kelljen újra átélnie az estét. De a lábait mintha hozzáláncolták volna a padlóhoz, mozdulni sem tudott.

Fiatalabb önmaga idegesen fészkelődött a kanapén, hol jobbra, hol balra pillantva. Végül nyelt egy nagyot, majd minden bátorságát összeszedve az apja felé fordult:

- Apu… - Megremegett a hangja, ahogy a határozott tekintet rászegeződött- Izé… ugye mindig azt mondod, hogy a családban az őszinteség a legfontosabb dolog? Mert… mert ha nincs őszinteség, akkor a család felbomlik…

Vincent barátságosan elmosolyodott és megsimogatta a fia fejét.

- Bizony. Majd ha nagyobb leszel megérted, hogy ez miért olyan fontos. Örülök, hogy figyelsz rám két csínytevés között.

A szoba vidámabb színt öltött, ahogy Rachel és Vincent felhőtlen nevetése töltötte be. Cielnek egy láthatatlan kéz markolt a lelkébe. A nemes legszívesebben karon ragadta volna a kisfiút, aki egykor ő volt, és kiráncigálta volna a szobából, hogy ne lássa folytatást. Hogy ne legyen folytatás. De továbbra sem tudott mozdulni.

- Szóval… - A kisfiú némileg bátrabban folytatta- … szóval gondolkodtam rajta, hogy megkérdezzem-e és…

- Mit szeretnél? – Vincent ellágyult vonásokkal figyelte a fiú zavarát- Mondd csak nyugodtan, nem foglak megenni.

Ciel ordítani próbált, de nem jött ki hang a torkán.

- Apa… a múltkor láttam, hogy véres a kesztyűd. Mi történt?

A változás egyetlen pillanat alatt ment végbe: Rachel véletlenül kitépte a könyv egyik lapját, Vincent arcáról leolvadt a mosoly, a kisfiú pedig a gyerekek csalhatatlan ösztönével megérezte, hogy tilosba tévedt.

Ciel lehajtotta volna a fejét, ha az ismeretlen erő nem köti gúzsba. Megtörtént, elveszett. Olyan volt számára, mintha csak tegnap történt volna. A félig kinyílt ajtó, az az elegáns mozdulat, ahogy az édesapja ledobja a vörös kesztyűt a földre… a felismerés, hogy a fehér szövetet a vér színezi át.

Vincent komor arccal támasztotta meg a fejét a kezével. Ujjain vészjóslón villant meg a Phantomhiveok pecsétgyűrűje…

- Ciel… te még olyan fiatal vagy- kezdte a férfi, kínosan ügyelve arra, hogy ne nézzen a fia szemébe- Még nem érted… nem értheted, hogy mit jelent a Phantomhive család tagjának lenni. Áldott átok. Egyrészről áldás, hiszen a család csodálatos gyára és a státuszunk megvéd minket attól, hogy bármiben is szükséget szenvedjünk. Másrészről viszont átok… mert néha meg kell tennünk olyan dolgokat, amiket nem akarunk. Egyszer majd megérted…

- Fiatalúr, Fiatalúr!

Ciel hideg izzadságban úszva ébredt. Homályosan érzékelte a takarót, amely majdnem teljesen lecsúszott róla és a furcsa zihálást, amiről gyorsan kiderült, hogy saját magától származik.

Az ágya mellett Sebastian állt, kezében egy háromágú gyertyatartóval. Arcán az aggódás és a kíváncsiság felváltva alakították a vonásokat.

- Fiatalúr, minden rendben? Rosszat álmodott?

Ciel erőt vett magán és félig-meddig visszaerőltette magára a hűvös közöny álarcát. Igen, azon a napon tudatosult benne, hogy az apja, a példaképe, akire mindig felnézett egy gyilkos. Egy gyilkos, aki tisztában volt vele, hogy egy napon a fia is az lesz.

- Csak egy rémálom… - suttogta a démonra pillantva- Csak egy egyszerű rémálom.

Még mindig fülében csengett a tűz lusta pattogása, a könyv lapjainak lassú zörgése és a szomorú szavak: Egyszer majd megérted…

Megértette.