Faust, te idióta!

Újabb egyperces... mert csak xD Illetve ez egy picit hosszabb x3 A klassz cím Tin érdeme, imádom *.* *a címet és Tint is xD) Jó olvasást x3

Faust, te idióta!

Mindig is érdekelt, hogy Sebastian mit gondol azokról a művekről, amelyek egy ördögöt, démont vagy netán magát a Sátánt is szerepeltetik. Vajon kineveti ezeket a karaktereket és az embereket, akik kitalálták őket? Vagy legyezgeti a hiúságát az a félelemmel vegyes tisztelet, mellyel az írók a fajtáját kezelik? Netán mindkettő egyszerre?

Sosem ejtett el utalást az ilyen dolgokra, de teljesen biztos vagyok benne, hogy olvasta mind Marlowe Doktor Faustus tragikus históriáját, mind Goethe Faustját, hiszen egy angol nemesi ház komornyikjaként a magas szintű műveltség alapkövetelmény számára.

Én mindkét művet a szerződéskötésünk után olvastam és meg kell mondjam meglepett a két ördögkarakter, akik nem igazán idézték a komornyikomat. Sebastiant nem lehet egy kalap alá venni Marlowe alázatos, nyavalygó Mephistophilisével, annál sokkalta büszkébb és önállóbb. De Goethe bolondos, csirkefogó Mephistójával sem egyezik meg, hiszen bár mindketten ugyanolyan démonian játékosak, ha arra kerül a sor (sosem felejtem el, amikor Sebastian táncolva szaggatta szét apró darabokra az élőhalottak fejét, arcán megrészegült mosollyal), Mephisto mintha többet hezitálna, éles kontrasztot alkotva a komornyikom gátlástalanságával.

- Fortnum&Mason féle Earl Grey, Fiatalúr. Kér bele esetleg cukrot vagy mézet?

Nos, igen. Egyikük sem játszott komornyikot.

- Nem kérek bele semmit- válaszoltam, majd magam elé húztam a csészét. Pár másodpercnyi békés csönd állt be, ahogy apró kortyokban iszogattam a teámat. Sebastian szólalt meg elsőnek:

- Fiatalúr, ha szabadna megkérdeznem… bántja valami?

Kissé meglepve néztem fel rá: sem gúny, sem cinizmus nem bujkált a tekintetében, csakis az őszinte kíváncsiság. Ritkák az ilyen alkalmak…

- Csak elgondolkoztam valamin. – Hátradőltem a székemben és gyorsan mérlegeltem a helyzetet. Ha felteszem neki a kérdést, válaszol rá és még a büszkeségem sem sérül. Annyira. Talán az lenne a legjobb, ha nem támadnék konkrét kérdéssel, hanem távolról indítanék…

- Goethén és Marlowon gondolkoztam és az ihletforrásaikon.

- Értem. – A Sebastian arcán megjelenő fölényes gúny, amit annyira rühelltem, azt mutatta, hogy komornyikom teljesen tisztában van az egész gondolatmenetemmel, az aggályaimmal és a kérdéseimmel is. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne látszódjon meg a rajtam hirtelen átsuhanó szégyen, amit a gyerekes kíváncsiságom váltott ki belőlem.

- Nos… ismertem Marlowot, furcsa ember volt furcsa ötletekkel- jegyezte meg Sebastian, miközben kimért mozdulatokkal elkezdett rendet rakni az íróasztalomon- Egyszer kikérte a véleményem az ördögkarakteréről, Mephistophilisről.

Unottságot tettetve kortyoltam a teámba: ismerte Christopher Marlowot és erről olyan könnyed természetességgel beszél, mintha ezt mindenki elmondhatná magáról.

- És… tudta, hogy ki vagy? Tudta, hogy a lehető legmegfelelőbb személytől kért véleményt?

- Nem, fogalma sem volt róla. – Sebastian fehér fogai fenyegetőn villantak meg a mosolyában- Én pedig elmondtam, hogy az ő ördöge szerintem túl alázatos.

- És?

Sebastian halkan felkuncogott.

- Pokollal fenyegetett és kijelentette, hogy soha többet nem akar látni. Be kell valljam, már amúgy is kezdtem unni a társaságát, ez a kis incidens még jól is jött. Ami pedig Goethét illeti… - itt mintha utálat suhant volna át komornyikom arcán-… ismerem a démont, akiről Mephistót mintázta. Egyszer letépte a jobb lábamat, cserébe én pedig a fejét. Milyen nosztalgikus…

- És melyik tetszik jobban?- Letettem az immár üres csészét az asztalomra. Sebastian pillanatnyi hezitálás nélkül válaszolt:

- Marlowe története szerintem jobb.

Cinikusan mosolyodtam el:

- Kiszámítható vagy. Azért nem Goethe történetét mondtad, mert annak a végén Mephisto pórul jár?

- A hoppon maradt ördög igencsak népszerű a mítoszokban és a népmesékben, ami igazából érthető. Viszont… - Sebastiannak egyetlen arcizma sem rándult, ahogy rám pillantott – mi igencsak ritkán vétünk olyan hibát, ami miatt elveszítjük a zsákmányunkat.

A levegő mintha megfagyott volna. Tudtam, hogy az utolsó gondolat egyértelműen nekem szólt, hogy kitépje a reménykedés legapróbb csíráját is belőlem. Halvány mosollyal néztem ki az ablakon a kastély dúsan burjánzó kertjére. A fák, amiknek a levelei zölden ragyognak, a fehér rózsák, melyeknek szirmai tökéletes szépséggel mosolyognak a napsugarakra… Eljön majd az idő, amikor mindez múlttá válik, én pedig majd beleragadok a jelenbe, jövő nélkül.

- Faust, te idióta! – csúszott ki a számon. Sebastian meglepve nézett fel az iratok rendezgetéséből:

- Parancsol?

Továbbra is a kertet figyeltem. Nem néztem a komornyikom szemébe, mert nem mertem odanézni.

- Csak azt mondtam… - kezdtem lassan- …hogy Faust egy idióta volt, amiért engedte, hogy a fentiek megmentsék.

- Miért? Ön talán nem engedné nekik? – Sebastian hangjából az a fajta gúnyos hitetlenség csendült ki, amit eddig csak párszor hallottam és aminek különös színezete egyértelművé tette, hogy használója nem ember.

- Nem. – Belenéztem a halvány vörösen csillogó szemekbe- Én nem engedném. A szerződés az szerződés, nem igaz?

Többször láttam már Sebastiant büszkének, ezért nem lepett meg sem az arcára kiülő büszkeség, sem az a gyengédség, mely átitatta a szavait:

- De igen, igaz, Gazdám.

Egyvalamit nem árultam el Sebastiannak. Azt, hogy Faustot nemcsak azért tartom idiótának, mert engedte, hogy a fentiek megmentsék a végzetétől, hanem azért is, mert nem gúnyolta ki immár az égiek védelmében a hoppon maradt démont. Hiszen, ha ő is olyan volt, mint Sebastian, akkor egy kis önbizalom csökkentés igazán nem ártott volna neki.