Drabble

                                                               

Pici Drabble, amit ez a kép ihletett meg. Az én drága Kétimnek ajánlanám, mert úgy láttam, hogy bántja valami... Szejetlek, Kéti! <3 Remélem tetszik :)

Ciel nem hitte volna, hogy életének két oldala ilyen groteszk módon fog keveredni egymással. A színház egyik páholyában ült, mellette a hozzásimuló menyasszonyával, és –ó, az irónia- a Faust II. felvonását figyelte.

Fájdalmasan sóhajtott fel. Amikor pár nappal korábban megígérte Lizzynek, hogy elmegy vele színházba valamelyik este, fogalma sem volt róla, hogy milyen lehetetlen helyzetbe fog kerülni. Annyi színdarab közül éppen a Faustra ültek be! A Faustra!

Az amúgy is kínos helyzeten csak tovább rontott, hogy Lizzy egyfolytában megjegyzéseket tett, no, nem a darabra, vagy a színészi játékra, hanem egyenesen Mefisztóra.

„ Milyen gonosz! Olyan öntelt… egyáltalán nem szimpatikus. Igazán elengedhetné szegény Faustot.”

És amikor ezekre válaszul felhangzott a mögöttük ülő Sebastian halk, alig hallható kuncogása, Ciel olyan mélyre süppedt a székében, amilyen mélyre csak tudott és azért fohászkodott, hogy nyíljon meg alatta a föld.

Így teltek a percek és ahogy haladt előre a történet, a fiatal nemes egyre inkább úgy érezte, mintha fojtogatnák. Végül, amikor Lizzy szóvá tette, hogy Margit nem ismeri fel elég gyorsan a szerelmére leselkedő fenevadat, Ciel egyszerűen felpattant és az ajtó felé indult, gondosan kerülve komornyikja pillantását.

- Hova mész? – kérdezte Lizzy tágra nyílt szemekkel.

- Megyek és keresek egy magas épületet, hogy levethessem magam róla- akarta mondani a nemes, de ehelyett csak egy bátorító mosolyt vetett a lányra és kisétált.

- Milyen ostoba szituáció…- motyogta, miközben fejét nekitámasztotta a folyosón található, furcsa márványszobor hűvös talapzatának. Igen, pontosan erre volt szüksége: arra, hogy kicsit lehűtse magát.

Bár hallotta a mögötte felhangzó ismerős, macskaszerű lépteket, nem fordult meg, ezért nem tudta először beazonosítani azt az elképesztően sima valamit, ami az arcához simult. Bágyadtan pillantott felé a szeme sarkából, és akkor…

- Te meg…- Olyannyira megdöbbent, hogy mozdulni sem tudott. A sima, puha valami, ami hozzátörleszkedett, komornyikja elégedett arca volt.

- Ne aggódjon Bocchan- súgta a férfi, pajkos kacsintással kísérve szavait- Én egyértelműen jobb vagyok, mint Mefisztó… lényegesen többet nyújtok önnek… csakis önnek.

Kesztyűs kezével finoman a fiú álla alá nyúlt, ezzel belesodorva őt egy mély, mégis könnyed csókba.

Ciel már nem érezte időpocsékolásnak az estét…