Prológus

                                                    Hi, üdvözlök mindenkit!

     

 Aki figyelemmel követi a tevékenységemet itt-ott, az láthatta, hogy eltűntem. Ennek oka a gépem kiégése (?) volt. A helyzet nagyjából így nézett ki: éppen csináltam valamit, amikor egyszer csak se szó se beszéd, se vészjósló villogás, minden elsötétül... Én, mint olyan ember, aki hajlamos a pánikra se köpni se nyelni nem tudtam, csak elhűlve szólítgatni:

-Mako, Mako.... ne halj meg, hallod? Ne MERJ meghalni!

..... Naná, hogy csak azért is kinyúlt... Úgyhogy csak ma tudtam ismét elé ülni ( egyébként mióta visszatért a kórházból lassabb lett, idegesítőbb és ezernyi apró kis bosszantást tartogat még számomra.. érzem)

Mindenesetre addig is itt a Vörös szemeken keresztül a világ... prológusa. Hogy miért nem AFSre töltöttem fel, nos, arra választ kaptok az fb oldalamon :)
Jó olvasást! :D

                            
                           

Az idő múlik… van, aki számára gyorsan, van, akinek lassan, de mindig múlik.

A napnyugtát követi a sötét éj, majd a napfelkelte, és azután a nappal… minden olyan kiszámítható ezen a világon. Az érzések, az emberek, a tettek… egyhangú, unalmas.

Ezért is menekültem vissza a szigetemre, a sötétségbe, hogy ne lássam ezeket a silány kliséket. Furcsa, de inkább ülök egy sziklán, hallgatva a tenger moraját az idők végezetéig, mintsem, hogy emberek közt legyek.

Mennyire más volt, amikor még mellette szemléltem ezt a világot. Most, sok száz évvel később, az emléke még mindig ugyanolyan kedves számomra: minden egyes mozdulatára, minden egyes szavára emlékszem, mintha csak tegnap lett volna, hogy véres bosszúra áhítozva eladta nekem a lelkét. Ez a döntés mindkettőnket visszafordíthatatlanul megváltoztatott.

Bánom-e? Egyáltalán nem.

Sokat kaptam tőle, és ezt én is megpróbáltam viszonozni: gyakran sikertelenül. Hiszen mit nyújthat egy démon, aki még csak most fedezi fel az önnön érzései nagy részét egy halandó gyermek?

Bocchan nevet adott nekem. Nevet, mely ezerszer szebb, mint az eredeti.

Ha belegondolok, hogy a kutyájáról nevezett el… szemtelen kölyök. Igen, egy kölyök… Bocchan… az én Bocchanom.

Az egyetlen ember, aki képes volt arra, hogy igazán komoly meglepetéseket okozzon, méghozzá anélkül, hogy észrevette volna.

Múlik az idő…

Hadd üssem el az örökkévalóság unalmát azzal, hogy újra átélek néhány pillanatot azok közül, melyeket Bocchannal töltöttem…

Hogy is kezdődött?